Leszokni a szivarról?

A celofán csábítóan zörgött, amikor Lew Buckberg kibontotta a panatella szivart. Kihúzta íróasztalának felső fiókját egészen addig, ameddig szürke mellényes pocakja engedte, és megtalálta azt az ezüst szivarvágót, amellyel egy rég elfelejtett évfordulón Suella megajándékozta. Soha nem használta a szivarvágót anélkül, hogy Suellára ne gondolt volna, arra a Suellára, aki akkor volt: rózsás arcú, hosszú hajú lány, minden pillantása elismerés, minden szava egyetértés. Akkor semmi kifogása nem volt a szivarja ellen, azt mondta: a szivarozás férfias dolog.

Lecsípte a szivar végét, és eszébe jutott a mostani Suella: arca sápadt, nyelve éles; életének minden csalódása és keserűsége ebben az egyetlen, jelentéktelen kifogásban összpontosult. Most már nem volt férfias a szivarozása, közönséges, piszkos, megrögzött, szemérmetlen szembeszállás a világgal – és különösen vele. Szivarfüstöt érzett a függönyökön, a szőnyegen, a saját ruháján, a haján. Néha, hogy még jobban dramatizálja a reá gyakorolt hatást, elájult és szívspecialista után kiáltozott. Máskor megfenyegette, hogy a legközelebbi rágyújtásnál elhagyja, de soha nem tette meg. És legutóbb arzenáljában új fegyvert talált: Axelrodnak, a háziorvosnak intő szavait. Most önzetlenül közelített: „Ezek ölnek meg téged, Lew, tudod, mit mondott az orvos.”

Lew morogva gyújtotta meg a szivart, és hosszút pöfékelt. Végignézett a szivaron, és összehúzta a szemöldökét. – Az ördögbe is, Suellának talán igaza van. Talán Axelrod igazán tudja, hogy méreg; harminchét éven át töltötte meg száját, torkát és tüdejét a szivar nehéz, kék füstjével, kezdve a göcsörtös fekete kétcentestől, küzdelmes fiatalsága idején, egészen a mostani hetvenöt centes panatelláig, amelyet középkorúságának mérsékelten sikeres éveiben szívott. Persze nem volt a dohányzás rabszolgája, bármikor abba tudta volna hagyni, csak éppen nem akarta abbahagyni. De mindennek megvan a maga ideje. Lew felnézett az 1931-es bekeretezett csoportképre a falon, és arra gondolt, hogy a szállítási vállalat eredeti személyzetéből milyen kevesen vannak még életben, és töprengett, nem érkezett-e el ez az idő? Szorította a gallér, és kedvetlenül nézte az izzó parazsat. De a szivart nem oltotta el.

Ezen a délutánon – amikor biztosítási ügynöke, Fred Handle jött el, hogy emlékeztesse az elmaradt fizetésre – morbid gondolatai visszatértek. Fred ízléstelenül tréfálkozott: „Soha nem tudhatod, hogy ez mikor végez veled.” Lew annyira bosszús lett, hogy eloltotta a szivarját. De öt perccel később már másikat szívott.

Este elmesélte Suellának, de nem talált részvétre. – Frednek igaza van – mondta –, legalább rám lehetnél némi tekintettel. Ahogyan te csinálod, nagyon kétlem, hogy túlélsz engem.

– Micsoda beszéd ez? – kérdezte mogorván.

– Ésszerű beszéd. De te erről hallani sem akarsz.

Mérgesen vágta le a szivar végét.

– Néha arra gondolok, hogy azt kívánod, bárcsak már halott lennék. Inkább kell neked a nyolcvan ezres, mint én.

– Ne légy gyerekes. Az isten szerelmére, már majdnem hatvanéves vagy, több eszed is lehetne.

– Csak ötvenhat vagyok. Ne siettess.

– Nem siettetlek. Ez – mutatott rá remegő ujjal a férfi szájában füstölgő szivarra –, ez siettet téged, ne engem hibáztass.

– Egy fenét bánnád te – mormogta Lew, és úgy tépte fel az esti újságot, mintha az ajtót csapta volna be.

Az a gondolat, hogy Suella nem bánná, ha ő meghalna, nem volt sem új, sem különösen elszomorító számára; természetes velejárónak tekintette gyermektelen és unalmas házasságukkal. De egy héttel később Lew Buckbergnek oka volt hinni, hogy Suella magatartása még komplikáltabb, mint ahogyan gondolta.

A nappaliban vacakolt a televízióval, amely állandóan megnyújtotta a képernyőn az alakokat. Suella a konyhában volt, hogy elkészítse a szokásos, este kilenc órai kávéjukat, Lew egy sóhajtással felhagyott a kísérletezéssel, és elzárta a készüléket. Felkelt, harisnyás lábbal ment a konyha felé, olyan halkan, hogy Suella észre sem vette, hogy ott van. Ő háttal állt a konyhaajtónak, és a két kávéscsésze fölé hajolt, amelyek a konyhaasztalon álltak.

A csészék fölé hajolt, és valamit csinált.

Egy ösztön – talán az életösztön – megállásra és figyelemre késztette. Az asszony mozdulata gyors volt, és az egész akció nem tartott öt másodpercig sem. Talán valami tudat alatti érzés közölte vele, hogy mit csinált az asszony.

Betett valamit az egyik csésze kávéba. És ez nem volt sem cukor, sem tejszín. Mindketten üresen itták a kávét.

Visszahátrált a szobába, kinyitotta a televíziót, és leült vele szemben. Nézte, hogy a képernyő most csodálatosképpen normális méretű alakokat sugárzott. De őt már nem érdekelte a műsor.

– Itt a kávéd – mondta Suella ugyanazon a színtelen hangon, mint más estéken. – Van valami jó?

– Ugyanaz, mint máskor – mondta halkan. – Vadnyugati filmek és varietéműsor. – Nézte, amint az asszony letette a csészét a mellette levő asztalra. Tudod, azt hiszem, ma nem kívánok kávét inni.

– Nem? – élesen ránézett. – Miért nem? Mindig iszol este kávét.

– Hát ma nem.

– Valami baj van a gyomroddal? Megint?

– Miért mondod, hogy megint? Nagyon ritkán van baj a gyomrommal.

– Ezek a te szivarjaid! Fogadok, hogy olyan az egész belsőd, mint egy kandalló belülről. Idd meg a kávét, egy kis meleg jót tesz a gyomornak.

– Nem akarom – mondta Lew Buckberg. – Nem érted? Nem akarom!

Az asszony vállat vont, elvette a kávét, és visszavitte a konyhába. És ekkor Suella, a takarékos háziasszony – aki a zacskós teát addig főzte, míg teljesen kifehéredett – hihetetlen dolgot művelt. A kávét a lefolyóba öntötte.

Volt min töprengenie, és Lewnek – aki inkább érzelmi okokból, mint üzleti meggondolásból volt a szállítási vállalat aligazgatója – elég ideje volt a töprengésre. Semmiben sem volt biztos. Tévedhetett is, lehet, hogy Suella a világon semmit sem csinált.

De ezen az estén megint kilopakodott a konyhába.

Suella éppen kiöntötte a kávét a kannából, és elmerült munkájában.

Azután kötényének zsebébe nyúlt, és elővett egy kis fehér pirulát.

Beletette az egyik kávéba, ott egy kicsit habzott, majd elmerült a feketeségben.

Ez volt a fontos pillanat. Lew közelről megfigyelte. Az asszony jobb kezébe fogta azt a csészét, amelyben a pirula volt.

Lew visszasietett a nappaliba.

– Itt a kávéd – mondta Suella tompán. – Emlékezz vissza, ma este akartál inni, így hát elvárom, hogy meg is idd.

– Hát persze – mondta –, kérek kávét.

– Akkor itt van – Suella a jobb kezében levő csészét lassan és óvatosan az asztalra tette.

Szerencsére felesége nem látta azt az ideges verejtéket, amely férje arcát és kopaszodó fejét ellepte. Nagyot nyelt, morgott valamit a szivarról, felkelt, kivett egyet a falipolcon álló dobozból. Mikor visszatért a székhez, bal lábbal ügyetlenül megrúgta a könnyű kis asztalt, a csésze és csészealj a szélére csúszott; még tett egy tétova kísérletet arra, hogy elkapja, de túl későn. A csésze nem tört össze (plasztikból volt), de a kávét gyorsan felitta a szőnyeg.

Suella átkozta ügyetlenségéért, de Lew oda sem hallgatott. Amikor meg másik kávét ajánlott fel neki, azt mondta: – Nem, gondolom, nem. Talán az utóbbi időben túl ideges vagyok. Esetleg le kellene szoknom a kávéról.

– Hah! – mondta Suella.

Ezen az éjszakán ébren feküdt a hálószobában, és hallgatta felesége lélegzését. Az az érzés, amely ébren tartotta, a félelem volt ugyan, de ahogy végiggondolta a helyzetet, félelmét hamarosan méltatlankodás váltotta fel. Milyen jogon akarja őt Suella meggyilkolni? Okay, nem váltotta be ígéretét, amikor gazdag, tartalmas életről beszélt neki. És mogorva és goromba és közönséges lett házasságuk utolsó éveiben. És talán állandó szivarozása szimbóluma volt annak az undornak, amelyet felesége iránt érzett. De ez még nem ad neki jogot arra, hogy halálos fehér pirulákat dobáljon a kávéjába! Minél többet gondolkozott, annál dühösebb lett. És annál határozottabb.

Másnap egész nap annak a jelenetnek a tervezgetése kötötte le, amit este akart előadni.

Este gondosan felállította a színpadot. Televízió. Papucs. Szivar. Ártatlan arckifejezés.

Amikor Suella nem kelt fel háromnegyed kilenckor, hogy feltegye a kávét, hozzáfordult és megkérdezte:

– Mi van a kávéval? Ma innék egy csészével.

– Azt hittem, felhagysz a kávézással.

– Talán majd máskor, de nem ma.

– Rendben van – mondta Suella minden további ellenvetés nélkül.

Öt perccel kilenc előtt a kávéskannában felforrt a víz, és Suella visszament a konyhába. Tíz másodperccel később Lew utánaosont, óvatosan, mint a macska.

Az asszony levette a kannát a tűzhelyről, és a mosogató szélén álló csészékhez vitte. Először az egyiket töltötte tele, azután a másikat; visszatette a kannát a tűzhelyre, és benyúlt köténye zsebébe.

Lew Buckberg előrelendült.

– Ahá – mondta. Suella sikított, és kezét szívére szorította.

– Lew, az isten szerelmére, majdnem halálra rémítettél!

– Igen? – mondta gúnyosan, és az asszony felé közelített. – Talán akkor rendben lennénk? Ugye, Suella?

– Mit beszélsz? Mi bajod?

A férfi szeme villogott. – Megmondom, hogy mi a bajom. Itt van a baj, éppen itt.

Mielőtt Suella megakadályozhatta volna belenyúlt a kötény kissé ferde zsebébe. Az asszony küzdött, de ellenállása gyengébb volt, mint a férfi dühe, akinek vastag keze hüvelyk és mutatóujja között kis fehér pirulát szorongatva került elő a zsebből.

– Ez a baj – mondta remegő hangon. – Figyeltelek, Suella, tudom, hogy mit akarsz. De ezt nem úszod meg, hallod?

– De Lew?…

– Ne gondolj teljesen hülyének. Tudom én, hogy fontosabb neked a biztosítás, mint az én életem. De ez volt az utolsó lehetőséged, hogy megölhess…

– Megölni? Én téged? – A nő vadul nézett rá és pirulát tartó kezére. – Megölni? Az isten szerelmére, én csak segíteni akartam neked.

A szó meghökkentette. – Segíteni?

– Igen, segíteni – válaszolta Suella síri hangon. – Tudod, hogy mit mondott dr. Axelrod a dohányzásodról. Tudod, hogy milyen állapotban van a szíved… De azt is tudtam, hogy segítség nélkül nem vagy képes leszokni a dohányzásról.

– Mit beszélsz?

– Ezekről a pirulákról. Dr. Axelrod adta nekem. Valami vegyszer van benne, amelytől a dohány íze förtelmes lesz. Az lett volna a cél, hogy felhagyj a dohányzással.

A férfi ostobán nézett a pirulára.

– Dr. Axelrod mondta, hogy a kávédba tegyem – mondta Suella bosszúsan. – Azt mondta, hogy soha nem veszed majd észre, hogy van benne valami, és rövidesen már nem érdekel majd a dohányzás.

Lew arrább lökte a konyhaszéket és leült.

– Tehát ez volt – suttogta –, és én még azt gondoltam…

– Ó, Lew – mondta Suella panaszosan –, csak segíteni akartam. Megpróbáltam, hogy vigyázzak az egészségedre.

A férfi utánanyúlt, és megragadta a kezét.

– Sajnálom, Suella. Süket voltam, hogy azt hittem, hogy… Tudom, hogy a legjobbat akartad nekem. – Határozott arckifejezéssel nézett fel. – És igazad is volt. Istenemre, igazad. Nem leszek tovább ezeknek az átkozott szivaroknak a rabszolgája.

– Ó, Lew – mondta lágyan – nem bírod te abbahagyni.

– De abba fogom. Add ide a kávét. Megmutatom, hogy abba tudom hagyni.

Suella pislogott, és átnyújtotta a csészét. Beledobta a pirulát a fekete lébe, és figyelte, amint előbb habzik és azután elmerül. Majd győzelmes arckifejezéssel nagyot kortyolt belőle. Az asszony mosolygott, és megveregette férje kopaszodó fejét.

– Így – szólt –, látod, Suella.

– Látom – felelt kedvesen az asszony.

Lew szemmel láthatólag meglepődött az ital hatásától. Szeme kitágult, és ujja olyan merev lett, hogy a csésze kihullott a kezéből és a linóleumra gurult. Suella azonban most nem tett megjegyzést ügyetlenségére; óvatosan figyelte, ahogyan megpróbál felállni. De nem egészen sikerült, nekiesett a mosogatónak, nyögött, hasához kapott és a földre csúszott.

Suella egy pillanatig várt, azután fölé hajolt. Elégedetten kiegyenesedett, és a nappaliba sétált. Dr. Axelrod otthoni számát hívta.

– Halló, Harold? Túl vagyunk mindenen. Az utolsó, amit adtál, megtette a magáét… Jobb, ha átjössz, és kiállítod a halotti bizonyítványt.

Valamit mondtak a vonal túlsó felén, ő meg kuncogott. – Persze hogy megteszem, Mucikám!

Akkor is mosolygott, amikor letette a telefont és a falipolchoz lépett. Levette a szivardobozt, és a hallból nyíló szeméthamvasztóhoz lépett. Amikor visszatért, a doboz már üres volt.

Írta: Henry Slesar
Fordította: Rácz Lívia
Megjelent: Rakéta Regényújság 1978/34.számában